3. fejezet
Nem tudtam kinyitni a szemem, nem volt elég
erőm hozzá. Éles fájdalmat éreztem mindenütt, ami nem akart megszűnni. Izzadtam,
folyt rólam a víz, melegem volt. Egy ágyban feküdtem, körülöttem emberek
sürögtek.
- Felébredt,
Felség! – hallottam meg mellőlem egy idős női hangot. Majd éreztem, valaki leül
mellém. – Még pihennie kell, sokat. Erős mérget használtak, csoda hogy él. De
most sok pihenésre van szüksége, mert visszaeshet halálos állapotba.
- Rendben –
mondta édesapám. – Kiderítem ki volt, ki ezt merte tenni, vigyázzon rá!
S evvel csend lett a szobában. Gyenge voltam, erőtlen.
Tudtam, a halálom szélén vagyok. Egész életemben erős voltam, legyőzhetetlen,
mindig felálltam… De most nem hittem, hogy sikerülni fog.
Burrage király tettei
Esős idő volt,
mintha ráhangolódott volna minden a hercegnő állapotára. A Közök hordókat
toltak a kastély udvarába, vödröket vittek házukba. Ahogy meglátták Burrage
királyt, mindenki megijedt, hogy majd Őt vádolja meg a mérgezéssel. Burton
mérgesen nézte a népet, próbált kiszúrni gyanúsan viselkedő személyeket. Mint
mindig, most is kitűnő szaglására hagyatkozott, de nem talált rá a tettesre.
Habár, Burton elhatározta, cafatokra tépi a merénylet vezénylőét, Archie király
nem engedte, hogy bárkit is az Ő népe közül megöljön, így bele kellett törődni,
hogy a döntés az Idősekre marad.
- Burton –
szólította meg a Halding uralkodó a személyt. – Megértem haragodat, de nem
kellene, hogy ez a kísérlet kitudódjon a vámpírok közé. Ami elkerülhetetlen, ha
az őreidet küldöd vérfarkasként a méreg kiszagolására.
- Ugyan, Archie
– mordult fel. – A vérszívók alap ellenségeim, ami tény, az tény, nem változtat
semmin, hogy szeretett leányom a halála szélén van.
- De nem fog
meghalni – akadékoskodott Archie.
Darlena szemszöge
Nem volt ott az orvos mellettem, se
édesapám. De valaki ott volt, és nem a szolgák, vagy az őrzők. Valaki más, de
nem tudtam ki az. Nem tudtam kinyitni a szememet, mintha minden gondolatom fájt
volna, minden körülöttem levő rezzenés. Mintha halott lettem volna, nem éreztem
élőnek magam. Nem volt erőm mozgatni kezemet, lábamat.
Majd megszűnt az az érzés, hogy idegen van a szobámban.
- Mikor lesz
jobban? – tört be a szobába apám. – Megvan a lány. Az Idősek elé akarok menni.
- Nem tudom. Pár
nap mire jobban lesz, talán ma még felébred – feleselte az orvos. – De pár
hónapot pihennie kéne, az ágyban. Csak úgy van esélye.
- Amint
felébred, szóljon. Nem érdekel, de megyünk az Idősekhez, nem fog belehalni.
- Felség, kérem!
– jajgatott a nő.
- Nem érdekel.
Míg én vagyok a király, az van, amit én akarok – mérgesedett fel, majd becsapva
az ajtót hagyta el a termet.
Összeszedtem akaraterőmet, tudni akartam ki mérgezett meg,
ki akart megölni. Majd kinyitottam szemem. Láttam a fehér mennyezetet, láttam,
ahogy az idő egyre jobban borult be. Fejemmel jobbra néztem, s megláttam az
idős hölgyet, ki engemet nézett.
- Hercegnőm –
hajolt meg. – Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan felébred, de ha most
megbocsájt, értesítenem kell a Felséget!
- Menjen –
sóhajtottam, immár felülve. – Hallottam a beszélgetést, elkezdek készülődni.
Megleszek.
Miután magamra
hagyott, felkeltem ágyamból, s lassan a viseleteimhez botorkáltam. Októberi idő
lévén melegbe burkolóztam. Felhúztam szőrmekabátomat, csizmámat, ékszereimet,
majd nevelőapám hálója felé vettem az irányt. Út közben összetalálkoztam vele,
mire megölelt, majd kettő őrzőjét hivatva segített be a kinti hintóba.
A király velem szemben foglalt helyet, mellette pedig Felix,
az egyik kedvenc őre, Jonathan mellett. Csak Ő rájuk mert bízni, így én is
megkedveltem Őket. A barátaim, kik mindig ott vannak, ha kellenek. Az Idősek otthona az erdő mélyén nyugszik.
Több Idősek csoport van, általában minden országban egy. Az út odafele döcögős,
de viszonylag gyors volt.
Az ilyen döntésekben, a büntetésekről az Idősek döntenek, s
itt a kettő, vagy több érintett személynek, s családjának is kötelező
megjelenni (momentán nem). Majd jön a viaskodás a másikkal, veszekedés, néha
még elhalálozás is előfordul ezeken. A büntetés lehet láncra feszítés, meg
egyebek, de a halált szigorúan ellenzik. Igazságtalanság a kíméletes büntetés,
mi miatt édesapám dühöngeni fog, előre láthatólag.
Megérkeztünk egy
hatalmas épület elé. A tanácskozó, ahol az ilyen „gyűlések” szoktak lenni.
Felix segített leszállni a fogatról, majd minden lépésemet követve jött utánam.
Az objektumba beérve, a terem másik végén ültek egy asztalnál az Idősek. Jelen
esetben csak férfiakból állott, kik kinézetre is idősek volt, nem hogy az igazi
korukat tekintve.
- Felség – jött
ki elénk Jamaal Bowman. – Ha megbocsájt, kettőnél több őrt nem engedhetek be.
Apám kikerülte az embert, majd Őt követve mentem be, s
továbbra is a kettő őrzőm követett engemet, a többi egy szó nélkül kinn maradt.
A helységben csend uralkodott. Pár méterre Tőlünk ott volt egy Közök család,
melyből kivettem Sean báli táncpartnerét. Féltékenység, féltékenység, határok
nélkül. Úgy látszik, egy szeretővel van dolgom.
- Emberek – állt
fel a legfőbb Idősek embere. – Azért gyűltünk ma össze, hogy megvitassuk Önök
vitáját. Tudtommal, a Crane család legifjabb tagja, merényletet tett mindenidők
legnagyobb hatalmú királyi család hercegnője ellen. Mint e esetben szokás, mind
a két félt meghallgatom, bármit is szóljon. Kérem, kezdje a Crane család.
Abigail Crane, kérem, fáradjon ide, egyedül.
Ezek szerint,
Abigail, előrébb fáradt, majdnem az Idősek tanácskozó asztalához.
- Indíték, ok,
ürügy, mindent… - kulcsolta össze a kezét Jamaal Bowman.
- Ok… - akadt
meg. – Irigység.
- Irigy volt
arra, hogy tudtommal Sean herceg esküvője Darlena hercegnővel egyre közelít
mifelénk.
- Igen – sütötte
le a szemét.
- Ez esetben,
kérem Hercegnőm, fáradjon ide – kérlelt Jamaal.
Mély lélegzetet véve haladtam előre védőimmel, míg nem
köszörülte meg torkát a főember.
- Természetesen
szolgák nélkül – biccentett felém.
- Ők nem holmi
cselédek – mentem tovább Felix és Jonathan kíséretével, egészen Abigail mellé,
az Idősek elé.
- Rendben – tett
le a dologról, mivel hajthatatlanságommal szemben nincs esélye. – Hercegnőm, Ön
szerint volt valamilyen indítéka Crane-nak, az irigységen kívül?
- Tudtommal még
nem is váltottam szót vele – néztem szúrós szemekkel. – Ellenben, pusztán
egyszer láttam ezt a Közököt.
Lekicsinylő beszédem után, komoly tekintettel mentem vissza
eredeti helyemre. Crane-t, jelenpillanatban a féltékenység érzése marta, amit
ki is mutatott magán. Nem hátráltam meg, próbáltam úgy nyilatkozni, hogy
Abigail rosszabbul jöjjön ki belőle, mint eredetileg. Nem mondanám magam
kegyetlennek, jószívű lélek vagyok, ám akkor egyben makacs, s igazságos. Mindig
talpra állok, nincs olyan; hogy vég. Édesapám egész életemben azt mondogatta;
nekünk erősnek kell lennünk. Ha mi elveszünk, mindenki elvész. Ha nem állunk
talpra, meghalunk. S elérkezünk a végsőkig.
Szerettem volna megmutatni mindenkinek, hogy a Burrage
király leánya vagyok. Ki kellett állnom magamért, hogy apám büszke lehessen
rám.
- A megfelelő bűntetést
ha nem itt, máshol megkapja. Ez nem magán múlik, hanem rajtam – törtem meg a
csendet határozott hanggal.
- Erre nincs
szükség – köszörülte meg a torkát Bowman. – Láncra feszítés, két év.
- Remélheti,
hogy ezt nem mondja komolyan – léptem előrébb, leleményes mosollyal. – Minimum
kétszáz év láncra feszítés, majd kétszáz kínzás.
- Az nem lehet –
nevette el Bowman.
- Ön szerint, ez
kérés volt? – léptem közvetlenül elé, mikor elszégyellte magát. – Lefejeztetem.
- Mármint kit? –
kezdett el hátrálni.
- Természetesen,
magát, és a kedves Crane családot – hívtam oda magamhoz Felixet és Jonathant.
A két őr Jamaal felé vette az irányt, előhúzták vérfarkas
ölő kardjukat, térdre lökték a főtanácsost, a nyakához tette Felix a fegyvert,
majd megerősítésemre várt.
- Rendben –
könyörgött az áldozat. Felixnek és Jonathannak bólintottam, miszerint visszatérhet
mögém. – Kétszáz év láncra feszítés, és kétszáz kínzás.
- Helyesbítenék
– néztem Abigailre. – Négyszáz év láncra feszítés és kínzás.
- Ha Hercegnőm
úgy kívánja – hajolt le. – Ki végezze a kínzást?
- Én, saját
kezűleg. S evvel a megbeszélés véget ért.
Fordultam meg, miközben védőim megfogták Abigailt, és utánam
vezették. Tiszteletemet tettem a királynak, majd Őt követve mentünk a
fogathoz. Apám felült az egyik szabad
lóra, én pedig beszálltam a hintóba. Velem szemben helyezkedett el Abigail és
Jonathan, jobb felemen pedig Felix. A visszaút Haldingékhoz rövidebb volt, mint
mire számítottam. Mire megérkeztünk, a nap leszállt, baglyok huhogása
hallatszott. A palotába beérve megpillantottuk az egész Halding családot. A
mérgezésemre nem gondolva, könnyen telt el a napom, de volt egy olyan érzésem,
hogy még nem lesz vége.
Dűlőre jutottam,
miszerint visszatérek otthonomba.
- Ott van Felix
és Jonathan az út közben, ha bármi probléma merülne fel – kérleltem édesapámat,
egyezzen bele. – És meg tudom védeni magamat.
- Lena, drágám –
nézett a szemembe. – Nem kételkedek, tudom, hogy képes vagy megvédeni magadat,
de ne felejtsd el, nemrég úgy feküdtél ott, mintha halott lettél volna.
- Kérlek,
édesapám. Nem lesz baj, elég erős vagyok. A népnek szüksége van uralkodóra, és
Te egy ideig nem térsz haza.
- Rendben,
Darlena – sóhajtott. – De ígérd meg, pihensz!
- Köszönöm, Felség! – tettem tiszteletemet, majd kifutottam a teremből, mint egy kisgyermek.
- Köszönöm, Felség! – tettem tiszteletemet, majd kifutottam a teremből, mint egy kisgyermek.
- Felix, hozzátok
– álltam meg a folyosón, mikor megtaláltam fegyőreimet. – Hazamegyünk.
A kocsiba beülve úgy helyezkedtünk el, mint az Idősektől
való visszamenetelnél. Édesapám tíz őrével vezetetett engemet, nem bele számítva
aki hajtotta a lovakat, és a kedvenc fogláraimat.
Visszatértem a
kastélyomhoz. A csillagok ragyogtak az égen, ugyanis éjfél körül járhatott az
idő. Jonathan a börtönpincébe vezette Abigailt, Felix pedig felkísért a
lakrészembe.
- Hosszúra nyúlt
e nap – álltam meg az ajtóm előtt.
- Igen,
Hercegnőm – helyeselte Felix.
- Darlena –
fogtam meg a vállát. – A barátod vagyok. Ne hercegnőzz, kérlek.
- Megértettem,
Herceg… Darlena.
- S mint kedves
ismerőst, behívnálak hálómba – kértem. – Természetesen semmilyen rossz szándékkal.
Nevettem el magam, majd Felix kíséretével léptem át szobám
bejárati ajtaját.
- És, még nem
akarsz felmondani szolgálatodból? – léptem viseleteimhez, majd levettem
szőrmekabátomat, s egy külön helységbe vonulva húztam fel hálóruhámat.
- Amíg meg nem
halok, hűen és becsületesen szolgállak Téged, és királyomat – állt meg pár
méterre Tőlem.
- Ne félj Tőlem,
gyere ide – intettem le Őt az ágyamra. Tartózkodóan leült, majd felém fordult.
Nem tudom abban a pillanatban mi vezérelt, hogy megtegyem a következő
lépésemet, de ajkaimat szájára tapasztottam…
Abban a pillanatban felkelt, s az idegesség lett úrrá rajta.
- Ezt nem lehet…
- vette kifele az irányt.
- Már miért nem
lehetne? – húztam vissza, egészen a fekvőalkalmatosságomhoz.
S a vége az
lett, hogy a puha takarón kötöttünk ki…
