3. fejezet

 Oh, Istenem! Én nem tudok romantikus jelenetet írni sem most, sem soha! :D 

      3. fejezet

      Nem tudtam kinyitni a szemem, nem volt elég erőm hozzá. Éles fájdalmat éreztem mindenütt, ami nem akart megszűnni. Izzadtam, folyt rólam a víz, melegem volt. Egy ágyban feküdtem, körülöttem emberek sürögtek.

      - Felébredt, Felség! – hallottam meg mellőlem egy idős női hangot. Majd éreztem, valaki leül mellém. – Még pihennie kell, sokat. Erős mérget használtak, csoda hogy él. De most sok pihenésre van szüksége, mert visszaeshet halálos állapotba.

      - Rendben – mondta édesapám. – Kiderítem ki volt, ki ezt merte tenni, vigyázzon rá!

S evvel csend lett a szobában. Gyenge voltam, erőtlen. Tudtam, a halálom szélén vagyok. Egész életemben erős voltam, legyőzhetetlen, mindig felálltam… De most nem hittem, hogy sikerülni fog.

Burrage király tettei

      Esős idő volt, mintha ráhangolódott volna minden a hercegnő állapotára. A Közök hordókat toltak a kastély udvarába, vödröket vittek házukba. Ahogy meglátták Burrage királyt, mindenki megijedt, hogy majd Őt vádolja meg a mérgezéssel. Burton mérgesen nézte a népet, próbált kiszúrni gyanúsan viselkedő személyeket. Mint mindig, most is kitűnő szaglására hagyatkozott, de nem talált rá a tettesre. Habár, Burton elhatározta, cafatokra tépi a merénylet vezénylőét, Archie király nem engedte, hogy bárkit is az Ő népe közül megöljön, így bele kellett törődni, hogy a döntés az Idősekre marad.

      - Burton – szólította meg a Halding uralkodó a személyt. – Megértem haragodat, de nem kellene, hogy ez a kísérlet kitudódjon a vámpírok közé. Ami elkerülhetetlen, ha az őreidet küldöd vérfarkasként a méreg kiszagolására.

      - Ugyan, Archie – mordult fel. – A vérszívók alap ellenségeim, ami tény, az tény, nem változtat semmin, hogy szeretett leányom a halála szélén van.

      - De nem fog meghalni – akadékoskodott Archie.

Darlena szemszöge

      Nem volt ott az orvos mellettem, se édesapám. De valaki ott volt, és nem a szolgák, vagy az őrzők. Valaki más, de nem tudtam ki az. Nem tudtam kinyitni a szememet, mintha minden gondolatom fájt volna, minden körülöttem levő rezzenés. Mintha halott lettem volna, nem éreztem élőnek magam. Nem volt erőm mozgatni kezemet, lábamat.

Majd megszűnt az az érzés, hogy idegen van a szobámban.

      - Mikor lesz jobban? – tört be a szobába apám. – Megvan a lány. Az Idősek elé akarok menni.

      - Nem tudom. Pár nap mire jobban lesz, talán ma még felébred – feleselte az orvos. – De pár hónapot pihennie kéne, az ágyban. Csak úgy van esélye.

      - Amint felébred, szóljon. Nem érdekel, de megyünk az Idősekhez, nem fog belehalni.

      - Felség, kérem! – jajgatott a nő.

      - Nem érdekel. Míg én vagyok a király, az van, amit én akarok – mérgesedett fel, majd becsapva az ajtót hagyta el a termet.

Összeszedtem akaraterőmet, tudni akartam ki mérgezett meg, ki akart megölni. Majd kinyitottam szemem. Láttam a fehér mennyezetet, láttam, ahogy az idő egyre jobban borult be. Fejemmel jobbra néztem, s megláttam az idős hölgyet, ki engemet nézett.

      - Hercegnőm – hajolt meg. – Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan felébred, de ha most megbocsájt, értesítenem kell a Felséget!

      - Menjen – sóhajtottam, immár felülve. – Hallottam a beszélgetést, elkezdek készülődni. Megleszek.

      Miután magamra hagyott, felkeltem ágyamból, s lassan a viseleteimhez botorkáltam. Októberi idő lévén melegbe burkolóztam. Felhúztam szőrmekabátomat, csizmámat, ékszereimet, majd nevelőapám hálója felé vettem az irányt. Út közben összetalálkoztam vele, mire megölelt, majd kettő őrzőjét hivatva segített be a kinti hintóba.

A király velem szemben foglalt helyet, mellette pedig Felix, az egyik kedvenc őre, Jonathan mellett. Csak Ő rájuk mert bízni, így én is megkedveltem Őket. A barátaim, kik mindig ott vannak, ha kellenek.  Az Idősek otthona az erdő mélyén nyugszik. Több Idősek csoport van, általában minden országban egy. Az út odafele döcögős, de viszonylag gyors volt.

Az ilyen döntésekben, a büntetésekről az Idősek döntenek, s itt a kettő, vagy több érintett személynek, s családjának is kötelező megjelenni (momentán nem). Majd jön a viaskodás a másikkal, veszekedés, néha még elhalálozás is előfordul ezeken. A büntetés lehet láncra feszítés, meg egyebek, de a halált szigorúan ellenzik. Igazságtalanság a kíméletes büntetés, mi miatt édesapám dühöngeni fog, előre láthatólag.

      Megérkeztünk egy hatalmas épület elé. A tanácskozó, ahol az ilyen „gyűlések” szoktak lenni. Felix segített leszállni a fogatról, majd minden lépésemet követve jött utánam. Az objektumba beérve, a terem másik végén ültek egy asztalnál az Idősek. Jelen esetben csak férfiakból állott, kik kinézetre is idősek volt, nem hogy az igazi korukat tekintve.

      - Felség – jött ki elénk Jamaal Bowman. – Ha megbocsájt, kettőnél több őrt nem engedhetek be.

Apám kikerülte az embert, majd Őt követve mentem be, s továbbra is a kettő őrzőm követett engemet, a többi egy szó nélkül kinn maradt. A helységben csend uralkodott. Pár méterre Tőlünk ott volt egy Közök család, melyből kivettem Sean báli táncpartnerét. Féltékenység, féltékenység, határok nélkül. Úgy látszik, egy szeretővel van dolgom.

      - Emberek – állt fel a legfőbb Idősek embere. – Azért gyűltünk ma össze, hogy megvitassuk Önök vitáját. Tudtommal, a Crane család legifjabb tagja, merényletet tett mindenidők legnagyobb hatalmú királyi család hercegnője ellen. Mint e esetben szokás, mind a két félt meghallgatom, bármit is szóljon. Kérem, kezdje a Crane család. Abigail Crane, kérem, fáradjon ide, egyedül.

      Ezek szerint, Abigail, előrébb fáradt, majdnem az Idősek tanácskozó asztalához.

      - Indíték, ok, ürügy, mindent… - kulcsolta össze a kezét Jamaal Bowman.

      - Ok… - akadt meg. – Irigység.

      - Irigy volt arra, hogy tudtommal Sean herceg esküvője Darlena hercegnővel egyre közelít mifelénk.

      - Igen – sütötte le a szemét.

      - Ez esetben, kérem Hercegnőm, fáradjon ide – kérlelt Jamaal.

Mély lélegzetet véve haladtam előre védőimmel, míg nem köszörülte meg torkát a főember.

      - Természetesen szolgák nélkül – biccentett felém.

      - Ők nem holmi cselédek – mentem tovább Felix és Jonathan kíséretével, egészen Abigail mellé, az Idősek elé.

      - Rendben – tett le a dologról, mivel hajthatatlanságommal szemben nincs esélye. – Hercegnőm, Ön szerint volt valamilyen indítéka Crane-nak, az irigységen kívül?

      - Tudtommal még nem is váltottam szót vele – néztem szúrós szemekkel. – Ellenben, pusztán egyszer láttam ezt a Közököt.

Lekicsinylő beszédem után, komoly tekintettel mentem vissza eredeti helyemre. Crane-t, jelenpillanatban a féltékenység érzése marta, amit ki is mutatott magán. Nem hátráltam meg, próbáltam úgy nyilatkozni, hogy Abigail rosszabbul jöjjön ki belőle, mint eredetileg. Nem mondanám magam kegyetlennek, jószívű lélek vagyok, ám akkor egyben makacs, s igazságos. Mindig talpra állok, nincs olyan; hogy vég. Édesapám egész életemben azt mondogatta; nekünk erősnek kell lennünk. Ha mi elveszünk, mindenki elvész. Ha nem állunk talpra, meghalunk. S elérkezünk a végsőkig.

Szerettem volna megmutatni mindenkinek, hogy a Burrage király leánya vagyok. Ki kellett állnom magamért, hogy apám büszke lehessen rám.

      - A megfelelő bűntetést ha nem itt, máshol megkapja. Ez nem magán múlik, hanem rajtam – törtem meg a csendet határozott hanggal.

      - Erre nincs szükség – köszörülte meg a torkát Bowman. – Láncra feszítés, két év.

      - Remélheti, hogy ezt nem mondja komolyan – léptem előrébb, leleményes mosollyal. – Minimum kétszáz év láncra feszítés, majd kétszáz kínzás.

      - Az nem lehet – nevette el Bowman.

      - Ön szerint, ez kérés volt? – léptem közvetlenül elé, mikor elszégyellte magát. – Lefejeztetem.

      - Mármint kit? – kezdett el hátrálni.

      - Természetesen, magát, és a kedves Crane családot – hívtam oda magamhoz Felixet és Jonathant.

A két őr Jamaal felé vette az irányt, előhúzták vérfarkas ölő kardjukat, térdre lökték a főtanácsost, a nyakához tette Felix a fegyvert, majd megerősítésemre várt.

      - Rendben – könyörgött az áldozat. Felixnek és Jonathannak bólintottam, miszerint visszatérhet mögém. – Kétszáz év láncra feszítés, és kétszáz kínzás.

      - Helyesbítenék – néztem Abigailre. – Négyszáz év láncra feszítés és kínzás.

      - Ha Hercegnőm úgy kívánja – hajolt le. – Ki végezze a kínzást?

      - Én, saját kezűleg. S evvel a megbeszélés véget ért.

Fordultam meg, miközben védőim megfogták Abigailt, és utánam vezették. Tiszteletemet tettem a királynak, majd Őt követve mentünk a fogathoz.  Apám felült az egyik szabad lóra, én pedig beszálltam a hintóba. Velem szemben helyezkedett el Abigail és Jonathan, jobb felemen pedig Felix. A visszaút Haldingékhoz rövidebb volt, mint mire számítottam. Mire megérkeztünk, a nap leszállt, baglyok huhogása hallatszott. A palotába beérve megpillantottuk az egész Halding családot. A mérgezésemre nem gondolva, könnyen telt el a napom, de volt egy olyan érzésem, hogy még nem lesz vége.

      Dűlőre jutottam, miszerint visszatérek otthonomba.

      - Ott van Felix és Jonathan az út közben, ha bármi probléma merülne fel – kérleltem édesapámat, egyezzen bele. – És meg tudom védeni magamat.

      - Lena, drágám – nézett a szemembe. – Nem kételkedek, tudom, hogy képes vagy megvédeni magadat, de ne felejtsd el, nemrég úgy feküdtél ott, mintha halott lettél volna.

      - Kérlek, édesapám. Nem lesz baj, elég erős vagyok. A népnek szüksége van uralkodóra, és Te egy ideig nem térsz haza.

      - Rendben, Darlena – sóhajtott. – De ígérd meg, pihensz!
      - Köszönöm, Felség! – tettem tiszteletemet, majd kifutottam a teremből, mint egy kisgyermek.

      - Felix, hozzátok – álltam meg a folyosón, mikor megtaláltam fegyőreimet. – Hazamegyünk.

A kocsiba beülve úgy helyezkedtünk el, mint az Idősektől való visszamenetelnél. Édesapám tíz őrével vezetetett engemet, nem bele számítva aki hajtotta a lovakat, és a kedvenc fogláraimat.

      Visszatértem a kastélyomhoz. A csillagok ragyogtak az égen, ugyanis éjfél körül járhatott az idő. Jonathan a börtönpincébe vezette Abigailt, Felix pedig felkísért a lakrészembe.

      - Hosszúra nyúlt e nap – álltam meg az ajtóm előtt.

      - Igen, Hercegnőm – helyeselte Felix.

      - Darlena – fogtam meg a vállát. – A barátod vagyok. Ne hercegnőzz, kérlek.

      - Megértettem, Herceg… Darlena.

      - S mint kedves ismerőst, behívnálak hálómba – kértem. – Természetesen semmilyen rossz szándékkal.

Nevettem el magam, majd Felix kíséretével léptem át szobám bejárati ajtaját.

      - És, még nem akarsz felmondani szolgálatodból? – léptem viseleteimhez, majd levettem szőrmekabátomat, s egy külön helységbe vonulva húztam fel hálóruhámat.

      - Amíg meg nem halok, hűen és becsületesen szolgállak Téged, és királyomat – állt meg pár méterre Tőlem.

      - Ne félj Tőlem, gyere ide – intettem le Őt az ágyamra. Tartózkodóan leült, majd felém fordult. Nem tudom abban a pillanatban mi vezérelt, hogy megtegyem a következő lépésemet, de ajkaimat szájára tapasztottam…

Abban a pillanatban felkelt, s az idegesség lett úrrá rajta.

      - Ezt nem lehet… - vette kifele az irányt.

      - Már miért nem lehetne? – húztam vissza, egészen a fekvőalkalmatosságomhoz.

      S a vége az lett, hogy a puha takarón kötöttünk ki…